...Add nekem ma éjjel a szerelmedet!
Ne tudd, ki vagyok, s én se kérdezek.
Minek tudni az igazat, az csak fáj,
halálba sodorhat e félelmes ragály.
Erőm fogyóban, de megküzdök érted,
áraszd szét, ó, kérlek, bennem a fényed!
Arcomba ne nézz, ne tudd nevem,
pőrén előtted, lásd, nem szégyenkezem.
Nincsen ma áldás a fejem felett,
ma nem hiszek mást, csak testedet.
Engedd a napot, és ragadd meg a holdat,
lámpásom tüzét szemedben hordjad.
Az élet görbe tükrének félhomálya
eloszlik, ha rávetül két szemed sugára,
s ezerszín ívben harsogja a fény
az érzékek lüktető, vad dicséretét.
Higgyj bennem, s én majd benned hiszek,
mit adsz, azért adósod soha nem leszek!
S ha menni akarsz, az ajtó nyitva,
nem mondom: maradj! Nem hívlak vissza.
Szeress! Felírom vérrel az égre.
Akarlak! Rávésem minden falevélre.
Majd abból megtudod, ha mégis elmégy,
a múló időben csak rám ragyog a fény.
Gyötörj meg! Alázz meg! Én tűröm szótlan.
Mindaz mi álom ma, valóság holnap.
Megáll a perc, a homok már nem pereg,
ma kívánlak, tegnap csak szerettelek.
Ha álruhád ledobtad, mindegy nekem,
ma koldus vagy királyfi a kedvesem.
Engem sem láthatsz az álarc mögött,
csókoddal oszlasd szét szívemben a ködöt,
s én mindent neked adok, amim van, egy éjre.
Dobjuk hát a józan észt hajnalig félre!
Ne kérdezd, miért vagy, s én miért vagyok!
Enyém, mit adsz, és tiéd, mit adhatok,
s amint az öröm felmorajlik benned,
tüzes égi kő gyanánt izzik majd a lelked,
s egy pillanatra megcsillan szememben tüzed.
Ó, ha itt a hajnal, tedd le csak béremet!