A Wicca, azaz a modern boszorkányság egyszerre vallás és mágikus rendszer, ugyanakkor azonban meghatározott életforma és világkép is társul hozzá. A Wicca, vagyis boszorkány szó az angolszász nyelvcsaládból származik, és "bölcs"-et jelent. Eredetileg a férfi varázslót Wiccának, nõi párját Wiccének nevezték, s a többes számot a Wiccan szóval jelölték. Ma mindkét nembeli varázslót Wiccaként emlegetik. A skót warlock, boszorkánymester szót a Wicca-mozgalom nem használja.
A boszorkányok olyan gyakorlatias emberek, akik titkos tudás után szomjaznak, és rejtett erõk birtoklására törekszenek. Rendszerint nem illenek be a társadalom szövetébe. Sokan azután, akik elkövették azt a hibát, hogy megsértettek egy valódi boszorkányt, alaposan megkapják a magukét.
A kelták a természet férfiúi és nõi aspektusát a Fehér Hold Istennõjében és a Szarvas Istenben látták megtestesülni. A Fehér Hold Istennõje és hitvese, a Szarvas Isten a legrégibb ismert istenségek. A Wicca elsõsorban a két fõistent tiszteli, noha számos alakváltozatukhoz folyamodnak, akárcsak hajdanában a kelták. A Wicca-mozgalom minden istenség alapvetõ egységét és azonosságát hirdeti.
Mind a Wicca, mind a kelta pogányok hisznek egy magasabb rendû világban, amelynek szellemlények a lakói. Ezek ölthetnek emberi alakot, de lehetnek az elemek szellemei is, az úgynevezett elementálok. A ami boszorkányok azt vallják, hogy elõdeik máig segíteni képesek e mesterség mai mûvelõit. A kelták ugyanezt tartották elhalálozott õseikrõl. A legtöbb pogány népcsoport hisz a lélekvándorlásban és a karma hatalmában.
Mind a ceremoniális mágia mûvelõi, mind a Wicca-mozgalom feltételeznek egy magasabb rendû valóságsíkot, az asztrálsíkot. Ez magasabb rezgésszámmal vibrál, mint látható világunk. Az asztrálsík és a környezõ valóság ugyanakkor át is hatja egymást, s egymás szomszédságában léteznek. Az asztrálsík roppant érzékenyen reagál a gondolatokra és érzelmekre. A nagy erõvel kivetített emberi gondolatokból természeti szellemek, állatok és más lények lelkei formálódnak, ezek lakoznak az asztrálsík különbözõ területein.
Halálunk után asztráltestben folytatjuk tovább létünket az asztrálsík lakójaként. Világunk teremtményei is ellátogathatnak az asztrálsíkra álmukban vagy testen kívüli élmények meghatározott módszerekkel történõ kiváltásával. Ez a valóság húzódik meg a röpülõ boszorkányokról szóló mesék mögött.
Az asztrálsík magasabb rendû szintjein találjuk a szépséges Emániát, az eltávozott lelkek honát, míg az alacsonyabb rendû szinteken szellemi sötétség uralkodik; itt lakoznak az alantasabb lelkek.
A Wicca boszorkányai és sok varázsló titkos nevet választanak maguknak, amelyet kizárólag a szertartások alkalmával mondanak ki. Ez a mágikus név segítségükre van, hogy elszakítsák tudatukat a hétköznapok valóságától, és felkészüljenek a természetfölötti erõkkel való kapcsolatfelvételre. Ezzel mintegy ki is cserélõdnek, s olyan valakivé válnak, akinek a varázskörön belül hatalma van paranormális tevékenység folytatására.
A Wicca tagjai havonta gyûlnek össze, teliholdkor vagy ez idõ tájt. A telihold megsokszorozza a természetfölötti erõket. A boszorkányoknak nyolc Sabbathnak nevezett ünnepük van évente. A négy nagy Sabbath a következõ: Imbolc, Beltane, Lunasa és Samhain. A négy kisebb Sabbath a napéjegyenlõségek és napfordulók idõszakára esik.
Napéjegyenlõség idején erõs az energiaáramlás; különösen alkalmas ez az idõpont a növekedést, gyarapodást elõsegítõ varázslatokra. A napfordulók kevésbé mozgalmasak, ekkor az erõk átcsoportosítása és az istenek iránti tisztelet kinyilvánítása a legcélravezetõbb. A többi ünnep, a négy nagy Sabbath tehát az év minden negyedében újabb energiaáramok fölszabadításáról gondoskodik.
A mágusok és boszorkányok tudják, hogy az anyag, külsõ megjelenés, energia és erõ látszólagos ellentétei a valóságban nem léteznek, s ezek mindössze egymás különbözõ megnyivánulásainak tekinthetõk. Ezt az õsi bölcsességet a kelták is megértették.
A boszorkányok és a kelta pogányok úgy tartják, hogy világunk a valóság teljességének csak töredéke, valamint hogy az istenség egyszerre férfiúi és nõi természetû. Szerintük az embernek ötnél több érzékszerve van, csak ki kell ezeket finomítani, hogy érzékelni tudjunk más világokat. A mindenségbe életet öntõ végsõ, megmagyarázhatatlan erõ a Végsõ Teremtõerõ, más szóval az istenek fölött álló Istenség. Az istenek és istennõk, akik a természet egyes területeit uralják, és elõmozdítják a mindenség fejlõdését, csupán ennek az egyetemes életerõnek különbözõ megjelenési formái.
Elmondhatjuk, hogy a lélekvándorlás logikusabb tan, mint létezésünk teljes megszûnésének kinyílvánítása a halál után, hiszen a modern tudomány is azt vallja, hogy a világmindenségben semmi nem megy veszendõbe, nem pusztul el, csupáncsak más alakot ölt. A karma tanítása, amely szoros szálakkal kötõdik a lélekvándorláshoz, mindössze azt mondja ki, hogy minden cselekedetre vele egyenlõ súlyú válasz érkezik az univerzumból; tegyük azonban hozzá, hogy ez nem feltétlenül büntetés.
A Wicca és a kelta vallás úgy tartja, hogy az egyes megtestesülések között a lélek Tündérországban pihen, ebben a pogány paradicsomban, amelyet a kelták Tir-Nan-Ognak, az Ifjak Földjének is neveztek. A kelták szerint a túlvilág és a földi valóság egymás szomszédságában létezik; ez az asztrálsíkról vallott mai nézeteinkkel cseng egybe.
A varázskör természetes és igen hathatós formája a sötétebb fûbõl vagy gombákból felépülõ tündérkör, feltéve, persze, ha önök jóban vannak a kis néppel. Ellenkezõ esetben okosabban teszik, ha nem háborgatják szent helyeiket. Bizonyos mozdulatoknak és testtartásoknak meghatározott titkos jelentése van a Wicca-varázskörön belül. Például amikor a papnõ összezárt lábbal és keresztbe font karral áll, a Halál és a Túlvilág Istenét testesíti meg. Ha szétveti lábát, és kinyújtja a karját, az Élet és Újjászületés Istennõjét képviseli.
A Wicca Árnyak könyve - vagy ahogy egyik barátom hívja, a boszorkányok "szakácskönyve" - a boszorkányok rítusait, bûvölõ formuláit és varázslatait foglalja össze. Nevével arra utal, hogy minden, amirõl beszél, mindössze a Túlvilág árnyéka.
A kör körbetáncolása kitûnõ módszer a varázserõ megnövelésére. A vezetõ boszorkánynak érzékelnie kell a növekvõ erõket, hogy a kellõ idõpontban a kitûzött cél érdekében mozgósíthassa ezeket. A rituális tánc könnyû önhipnózist vált ki, és sajátos mámoros állapotot eredményez. A tánc egy spirális mentén zajlik, amely a varázskör közepe felé tart, majd onnan ismét kifelé, miközben a boszorkány átlép más világok kapuján. A régi bárdok az Ihlet Üstjének nevezték ezt a helyet, a kelta hõsök pedig a Spirális Kastélynak. A kastélyba való lelki belépést a tánc spirális alakzata szimbolizálja.